Megosztom veletek egy novellámat. Csak úgy.
Sose légy olyan elbizakodott, hogy lebecsülj egy gyereket! Marcus Dionne megtette. Az életével fizetett érte.
1909. Az Amerikai Egyesült Államok keleti partjának egy kisvárosában túlságosan sok árva gyerek élt. Marcus Dionne, egy negyvenes, talpig úriember férfi, már régóta működtette Remény nevű árvaházát, ez az év azonban bizonytalannak ígérkezett. A városban járvány pusztított, rengeteg ember halt meg, az utcára pedig sok kiskorú került, némelyek egész családját elvitte a halál, másokat csak nem akartak, vagy épp nem tudtak befogadni. A jóvágású, gazdag Dionne, köztiszteletben álló polgárként, s ennek újabb bizonyítékaként igyekezett a legtöbb éhes szájat befogadni.
Itt tegyünk egy kerülőt, ha megengedi! Az emberek furcsa embernek tartották ezt a Dionne Urat, s valóban az is volt. Vagyona még a polgármesterét is jóval felülmúlta, pedig ez, ebben a városban nagy szó volt. A helybeliek a legkülönbözőbb bálakba és ünnepségekbe hívták, volt, ki azért, hogy végre megismerhesse, volt, aki csak pénze miatt, jó partinak tartotta. Ám Dionne Úr, mint már említettem, nagyon furcsa alak volt. Sosem jelent meg nyilvános helyeken, még csak az utcán sem látta soha senki, nem hogy ilyen nagy rendezvényeken. Persze, voltak kérkedők, aki állították, ők bizony ismerik ezt a különc embert, mert valljuk be, elég különc lehetett, ha egy elismert árvaház irányítójaként úgy viselkedett, mintha nem is létezne! Lassan már remetének tartották. Szóbeszédek kaptak szárnyra, hogy biztosan beteg, vagy nem is ember, ezért nem mehet emberek közé. Talán varázsló! Nem, hisz attól még járhatna társaságba! Akkor lehet, hogy vámpír! De akkor miért nyitott árvaházat? Valóban, nehéz kérdés. Hiába találgatták a helybeliek egymás között, sosem jöttek rá az igazságra, így maradtak a legszínesebb pletykák. A valóságot csak két ember tudhatta. Pontosabban három, ha Őt magát is beleszámoljuk.
Ez a két ember Dionne Úr jobb keze, Margaret Néni volt, aki a férfi és az intézmény ügyeit intézte. A másik pedig Dionne Úr fogadott lánya, Anabelle. Természetesen hiába kérdezték őket is, hiába csábították válaszadásra. Anabelle-t különben is ritkán látták. No nem, nem olyan ritkán, mint gyámját, hisz a lányka egyszer-kétszer megjelent valamelyik boltban, ha Margaret épp beteg volt, vagy nem ért rá. Mégis, talán Anabelle-t tartották a város második legkülönösebb emberének. A kislány az után került az árvaházba, hogy szülei, és rokonai egytől egyig meghaltak egy tűzvészben. A város azóta sem látott akkora kárt, mint abban az évben. Az akkor tíz éves Anabelle tehát az otthonban kötött ki, s szinte rögtön örökbe is fogadta Dionne Úr. Innentől kezdve a bájos, szeretett Anabelle, mintha eltűnt volna. A többi gyerektől külön élt, valószínűleg nevelőapja mellett. S ismét csak a pletykákhoz jutottunk. Többen tudni vélték ugyanis, hogy Dionne Úr első látásra beleszeretett a gyermekbe, s csak azért vette maga mellé, hogy vágyait kielégítse. Ám, mivel ez is csak amolyan találgatás volt, melynek semmi alapja, a rendőrség sem tehetett semmit.
Tehát 1909, az ominózus év, balszerencsés események sorozata, melyeknek következményeképp az árvaházat be kellett egy időre zárni. De erről később! A betegség, mely minden családból elszólított valakit, lassan terjedt, fenyegetőn, az egész városon végig vonult. Voltak szerencsések, akiket meg tudtak menteni, és voltak… Nos, igen. Az árvaházat karantén alá rakták, se ki, se be egy ideig, ezzel próbálták megelőzni, hogy a baj ott is kitörjön. Végül az a hír terjedt el, hogy Anabelle Dionne meghalt. A kislány is elkapta a betegséget, és nem lehetett rajta segíteni. A pletykák ismét szárnyra keltek, hisz egyetlen orvos sem tudott beszámolni arról, hogy kezelte volna, vagy legalább megvizsgálta a beteget.
Anabelle azonban nagyon is élt. A hír természetesen hazugság volt, Dionne Úr terjesztette el. Itt érkeztünk el a történet lényegéhez. Bár egyedül a férfi tudta volna megmondani, miért vette magához a lányt, a köznép találgatása talán nem is járt olyan messze az igazságtól. Anabelle már régen is szép kislány volt, ahogy telt az idő, csak még csinosabb lett. Mindig egyszerű ruhája csak kiemelte kecses alakját. Senki sem tudta, mivel tölti idejét. A kislányt tanult, művelődött, gyámapja akarata szerint, valamint besegített Margaretnek a házimunkában és a férfi kiszolgálásában. Halála még nyáron megtörtént, lassan féléve élt bezárva, teljes elszigeteltségben.
Borús, októberi nap volt. Anabelle szokás szerint az öt órai teát vitte gyámapjának. Ám ezúttal valami mást is belerakott. Némán rakta Dionne Úr elé a csészét, s indult volna ki, mikor a férfi megragadta kezét.
- Fél óra múlva légy itt, pár üveg borral!
Csak ennyit mondott, Anabelle pedig bólintott, majd elhagyta a helyiséget. Sietve indult le a pincébe, majd tért vissza három üveg vörösborral, s három üres üveggel. A teli üvegek körül belül harmadát áttöltötte másikba, majd kipótolta ugyanazzal a szerrel, melyet már a teába is rakott: altatóval. A művelet végeztével minden üveget alaposan felrázott, majd körülbelül fél óra múlva öt üveggel tért vissza.
- Hozz két poharat, és ülj le! Igyál velem, beszélgessünk!
Jött a parancs, és a lány ennek megfelelően is tett. A férfival szemben ült volna le, de Dionne Úr, maga mellé rendelte. A „kedélyes beszélgetést”, mely abból állt, hogy a férfi kérdezett, Anabelle pedig válaszolgatott, csak az a néhány perc csend szakította meg, állandó jelleggel, mikor az úr a bort kortyolgatta. Anabelle meglepve figyelte, hogyan nyakalja a férfi már a harmadik üveget, s még mindig milyen józannak hat, pedig mást az alkohollal kevert altató már rég kiütött volna. Tudta jól, nem hiába olvasott annyit, s már régóta tervezte szökését. Mindenki azt hitte, milyen jó sorsa van a kislánynak az árvaház igazgatója mellett. Ahogy végül a keverék mégis hatni kezdett, úgy oldódott a férfi amúgy sem rossz hangulata. A kezdeti mosolyok, és arccsipkedések vágyakozó pillantásokká, félreérthetetlen simogatásokká alakultak. A lány visszakozott, ezzel felébresztve a férfi dühét. A barátságos viselkedés dulakodássá fajult, ahogy igyekezett leteperni a szerencsétlen lányt, s megerőszakolni. Érzékei azonban már nem voltak olyan erősek, az ital és a belecsempészett készítmény, ha lassan is, de megtette hatását. Anabelle kétségbeesetten kapott egy, az asztalon álló ezüst kés után, s mélyesztette bele a kéjenc férfi hasába, akit a tett, valamint a lány ügyessége, csak még inkább hergelt. Vágytól és dühtől eltorzult arccal gyűrte maga alá, és tépte le ruháját. Körmei megnyúltak, és erősödtek, haja megnőtt, arca is szőrösebb lett. Anabelle utolsó reményként a ki tudja, hogyan, de eltört, szintén ezüst szék lábát ragadta meg, s döfte át vele a férfit. Vér spriccelt arcába, Marcus Dionne fájdalmasan ordított fel, majd mart áldozata nyakába. Szenvedélyesen gyűjtött ezüstjei okozták végzetét.
Anabelle órák múltán tért magához. Gyámapja holtan hevert rajta, átszúrt mellkassal. Kábán lökte le magáról, mindene fájt, minden porcikája tiltakozott a mozgás ellen, mégis erőt vett magán, s az éj leple alatt indult el a nagyvilágba. Némi pénzt vett magához, ezen vett magának ételt, elfogadhatóbb öltözéket, majd teljesen elköltve egy hajóra kéredzkedett fel, hisz csak a jegy felét tudta kifizetni. A másik felét munkával rótta le. A hajó hetek múltán kötött ki Európában. Anabelle a világot járta, kívülállóként, hosszabb-rövidebb ideig megmaradva egy városban. Furcsa mód vonzotta a természet, mindennél jobban vágyott valami után, melyet sosem talált meg.
S, hogy ki volt Marcus Dionne? Vérfarkas.
